Jákópap, the first bencés Bádogember (I.rész)

Egy decemberi estén Jákó atyával futottunk egy kört, ittunk egy sört, és leültünk beszélgetni futásról, a kezdetekről és a tavalyi Bádogember szereplésről.

– Anyai ágon unokatesóim nagyon sportos, macsós fiúk voltak. A családi találkozókon házi sportversenyek voltak: fejelés, gátfutás a Tisza-gáton és úszás a Tiszában. Fiúknak, lányoknak külön, de én túl kicsi voltam ahhoz, hogy a versenyeken részt vegyek, így csak néztem őket. Szüleim már kiskorom óta próbáltak ambicionálni különféle sportokra. Ping-ponggal próbálkoztak, karatéval, atlétikával, néptánccal – azt is mint sportot képzelték el nekem. Én ezekről egy-egy alkalom után mindig kikoptam. Az maradt, hogy nálamnál gyengébb fiúkkal szerettem focizni a lakótelepen, meg bicajozgatni. Az osztályban viszont nem a fociban sikerült kitűnnöm, hanem a futásban. Hosszútávfutásban, középtávon eléggé lenyomtam az osztálytársaimat, és akkor ott megéltem azt, hogy van egy sport ahol elég jól nyomom, ki is tudok tartani, a végén felpörgök (akár a Bádogemberen – a szerk.), beelőzök. És aztán így maradt a futás egész általános iskolás koromban.

– És ez hogy derült ki? Tesi órán?

– Tesi órán, igen. Meg ez a természetbarát szakkör volt fontos, ahol a tájfutást is megszerettette velünk a rajztanárunk, a Géza bá’. Ott volt hogy elkezdtem futni és kiderült hogy ezt elég jól tudom nyomni. Mármint a futás részét, a tájékozódás részében nem voltam ügyes. Úttörő olimpiákon indultunk, egyszer Csillebércen is voltunk. Monspart Sarolta tájfutó világbajnoknő várt minket a célban. Emlékszem, amikor befutottam azt mondta, hogy Mikiegér kettő megérkezett. Máig nem tudom ezt értelmezni, valószínűleg a füleimre gondolhatott (nevet). Aztán valahogy a gimiben (Pannonhalma) elvesztettem ennek az ízét, de futni továbbra is futottam. Ott voltak a csupa májer osztálytársaim, volt egy-két nagy tájfutó is köztük (Ményei Zoli például) és ott már nem voltam akkora májer, így elment a kedvem tőle. Érdekes módon ez a verseny dolog nem indított engem akkor be. És akkor noviciátusban kezdtem el megint futni. Akkor a napi futás jó feszültség és stresszoldó is volt.

– Érettségi után rögtön beléptél?

– Hát kis kihagyás volt, de nem jelentékeny. A focik alkalmával is nem annyira az ügyesség volt az ami engem jellemzett, hanem az állóképesség a futásban, meg a rohangászásra való képesség. Ez valahogy végig ott volt. Aztán elkezdtem hízni, ez egy érdekes folyamat volt. Ahogy kikerültem külföldre, ott észrevettem…várjál, Párizsban is futottam egyébként, ez nagyon érdekes. Mikor Párizsban tanultam, akkor a boulogne-i erdőbe, a Bois de Boulogne-ba jártam ki futni nem túl rendszeresen.

Ott van egy nagy tó, és akörül futkároztam. Óva intett az ottani apát, mondván, hogy elég rossz hírű környék, de túl volt ez lihegve. Kicsit Városliget feeling volt. Ő még egy másik érából származva azt hitte, hogy ez egy rossz hírű környék.

– És milyen távokat futottál ott?

– Hát olyan 5-10 kilométereket. Attól függött milyen kedvem volt. Nem mértem, érdekes, hogy ez engem nem érdekelt akkoriban, hogy mennyit futok. Hanem egy tó kört, vagy két tó kört, vagy Pannonhalmán öt várkör, tíz várkör, Boldogasszony, tehát nagyon rapszodikusan, mikor mennyihez volt kedvem. Olyan egy órákat futottam általában.

Aztán elkezdtem hízni, és azt vettem észre, hogy öt kilónként megyek fölfelé. Én nagyon sovány gyerek voltam, 59 kiló voltam a noviciátusban, és aztán amikor hazajöttem Rómából akkor már 75 kiló voltam, és akkor a futás nekem már nem is smakkolt, megfájdult a térdem. És akkor átálltam a bicajra. Az nagyon jó volt. Ja igen, nem mondtam az úszást. Gyerekkoromban elég furcsa tyúkmellem volt. Keresztanyám orvos volt, és kitalálta hogy a mellúszás ezen segít. Akkor a szüleim vettek nekem egy úszóbérletet. Aztán volt olyan, hogy felsős koromban a legjobb barátommal hajnalban 6-kor nyitásra ott voltunk az uszodában, leúsztunk egy kilométert, és utána mentünk kamarakórusra a suliba.

– Rendszeresen?

– Rendszeresen, igen. Volt hogy minden nap. Ez elég pepec volt. Önszorgalomból, semmi edző nem volt. Szóval nagyon meghíztam, és maradt a bicaj. Amikor ide a Szabinába felkerültem, akkor tovább híztam. Nekem ez egy elég stresszes helyzet volt akkor, sok új kihívással. Emlékszem voltak olyan esték, hogy elküldtem a Bibliakörösöket este 10-kor, lementem a konyhába és benyomtam két-három szelet zsíroskenyeret. Egyszerűen a stressz miatt.

– Amiatt hogy új volt a helyzet?

– Új volt a helyzet, a hely, a feladat, az emberek. Nem tudtam, hogy én most jó helyen vagyok -e itt. Tehát sok minden együtt. Nagyon elnehezültem, nagyon meghíztam, 87 kiló voltam, az volt a mélypont.

– Nem is emlékszem erre.

– Rettenetes volt, ha képeket elővennénk megdöbbenél hogy milyen kövérség volt akkor. És akkor jött ez az ötlet nekem, hogy negyven éves koromra…szóval hogy a negyvenbe ne úgy menjünk bele hogy 87 kilósan, hanem fogyjunk le. És akkor még nem futottam… hülye madár! Néha eszébe jut, ilyenkor felhívja magára a figyelmet… (a madarak közben nehezményezik hogy nem velük foglalkozunk) …akkor még diétával próbálkoztam, akkor le is adtam azzal 14 kilót.

– Mennyi idő alatt?

– Te, hát olyan júliustól decemberig. Volt olyan hogy hetenként egy kilót fogytam, úgy hogy nem koplaltam, hanem csak ezt a diétát tartottam. Szemmel láthatóan mentek le a kilók.

– Akkor nem is mozogtál emellett?

– Nem nagyon, néha elmentem úszni, vagy sétálni, vagy ha jó idő volt bicajoztam. A futást nem csináltam. Nem mertem. Annak idején megfájdult a térdem a túlsúly miatt. Na és akkor jöttetek ti. Egyszer kimentem, és azt vettem észre – ez már akkor volt amikor lefogytam – hogy ez rohadt jó, ezt élvezem. Tehát nem az van, hogy alig döcögök, hanem hogy megy, visz a lábam, nem megyek tönkre bele, nem fulladok ki. Ez a fogyás nagyon fontos volt nekem emberileg, az önbecsülésem visszaszerzése volt, hogy le tudok hajolni megkötni a cipőmet, nem lihegek. Nekem a nagy áttörés az a Huszonnégyökrös hegyen való futás volt, amikor azt a tíz kilométert együtt lefutottuk. Akkor abba én még úgy mentem bele, hogy te jó ég, ki van zárva hogy én tíz kilométert le tudjak futni. Még futócipőm sem volt, hanem a régi, ezer forintos edzőcipőmben futottam, amit még a Metroban vettem annak idején.

– Ez idén (2013) február-márciusban lehetett. Nekem egyébként az döbbenetes volt, hogy én akkor azért edzésben voltam, előtte pár héttel futottam 1’54”-es félmaratont Kaposváron, amiben volt 400m szint is. Ez magamnak egy jó eredmény volt, de itt a Huszonnégyökrösön olyan tempót diktált a Viktor, meg a Panni, hogy teljesen kész voltam, és te pedig végig jöttél velünk, sehol nem maradtál le.

– Igen, ez nekem is meglepetés volt. Itt mintha még a Máté is futott volna velünk. De nem, ez nem akkor volt. Zsolt volt még itt, meg a Csibe.

– Igen és ő elkavarodott a végén, nekünk meg kellett visszajönni a misére, és aztán misén láttuk hogy Csibe is előkerült.

– Így van, igen. Az nagyon jó volt. Én még prédikáltam is róla, akkora élmény volt. Akkor jött az hogy futócipőt kéne venni, az aztán forradalmasította ezt az egészet. Most februártól datálható, hogy erre én rendszeresen visszaszoktam, és nagyon szeretem. És azt is kitapasztaltam most már, hogy nekem az esti futás jön be, akkor érzem a legjobban magam, akkor vagyok a legruganyosabb. A délutáni futás az a halálom, a reggel is olyan, hogy nagyon nehezen indulok be. Volt egy-két hajnali futásom nyáron, különösen amikor a Velencei tó körülfutására készültem, Markovich Danival kétszer is kimentünk hajnalban futni. Ott inkább utána jó, így elkezdeni a napot. Maga ez a hajnali futás, az embert próbáló. Nem tudom, te hogy vagy vele, neked milyen napszakok jönnek be? Vagy van -e ilyen egyáltalán?

– Ugyanígy vagyok ezzel, hogy inkább este. Nekem a reggel önmagában egy trauma, kell két-három óra amíg elindul a nap. Ebbe belerakni egy futást, az nekem nagyon brutális. Én is próbálkoztam a reggelivel, de az este jön be nekem is. Sőt, amikor nagyon kész vagyok, akkor éjjel. Volt olyan hogy sokáig tanultam, és akkor éjjel kettőkor elindultam.

– Aha, az király lehetett.

– Volt egy ilyen nagyon emlékezetes futásom: még Őrmezőn laktam, és éjjel kettőkor fölfutottam Gazdagrét fölé az erdőbe, majd vissza, és a Sasadi úton a tök üres megállóban ültem és nézelődtem. Szóval inkább az este.

– Nekem voltak olyan napok, hogy hosszú nap volt, este fél 10 kor lett vége, és azon döbbentem meg, hogy tízkor futóruhát vettem, és mentem ki a tóhoz. Azt éreztem, hogy ez még kell, hogy befejezzem ezt a napot.

– És olyan nincs, hogy ilyenkor felpörögsz, és nem tudsz aludni?

– Nincs. Lefürdök, aztán ilyenkor nekem még vannak ilyen esti tevékenységeim, amik az ágyhoz kötnek, de többször észrevettem, hogy belealszom. Tehát ez engem inkább lenyugtat. Mondták többen is hogy felpörögnek az esti futástól, de én annyira nem.

Szóval akkor futottam veletek, aztán a Timóteusok is elkezdtek hívni a szerdai futásokra. És ez motivál. Nekem a futás alapvetően magányos tevékenység, de néha szeretem együtt csinálni. Az esetek többségében nem bánom ha egyedül futok, viszont ha rendszeresen van ilyen hogy együtt futunk, az nekem bejön.

– Pont így vagyok ezzel én is. Nagyon sokáig egyedül futottam, az első két ironmanre is egyedül készültem föl. Az utóbbi egy-két évben van, hogy a társaság nem csak nyáron jön össze a nyári túrára, hanem hogy a Harsányi Bálinttal elmegyünk futni. Főleg tavaly volt ez intenzív, most ezt az idei ironmant meg főleg ez motiválta, hogy vele készültem, és nagyon sokat adott ez. És én is most látom, hogy ez mennyivel megkönnyíti a dolgokat. Mert amikor megbeszéljük, akkor el kell indulni. Egyedül sokkal nehezebben indulok el. Volt hogy inkább átautóztam a városon mert akkor a Hármashatár-hegyen futottunk.

– Aha. Én például ma este így voltam vele, hogy annyira törödőtt voltam, hogy mondom, én felhívom a Tamást, hogy inkább ne fussunk, és aztán mégis, megjöttél, én még habitusba voltam, és mondom, jó, akkor futunk.

Voltak ilyen jó kis közös futásaink. Veletek, Pannival, Viktorral, a hittantáborban, az nagy élmény volt az a tizennégy kilométer, a 10+4, ott én az ironman-ek között voltam, az egész döbbenetes volt. Kovács Dani, Markovich Dani, Varga Vili, volt még valaki, Palkó? Vagy Olivér? Nagyon nyomtuk, Dani a sarujában, egész elképesztő volt. És aztán a Kovács Danival most futottam egyet, egy hónapja. Akkor itt Budaörsön, a hegyekben, felmentünk a János-hegyi kilátóig aztán vissza.

– Azért az szintben is kemény…

– Igen, az elég durva volt, az elején azt hittem hogy bele is halok, kicsit féltem is, hogy szégyenben maradok a Dani mellett, mert ő nagyon nyomta a fölfeléket.

– Ő szokott futni ezek szerint?

– Igen, van egy barátja, aki a bérmaapja is, és vele szoktak arra futni. Már hónapok óta mondtuk hogy ezt egyszer együtt megcsináljuk, és végre egyszer találtunk rá módot. Ez olyan 10-15 kilométer. Sokat sétáltunk közben, voltak futós részek, meg sétálós részek. Dani nem szeret lefelé futni… (a madarakhoz közben: na, játszátok a fejetek itten, vagy mi van? Kis agresszív, látod? Nyomul. Kis hülye.)

Na, és akkor jöttél a Bádogemberrel, ami nagy kihívás volt nekem. Emlékszem, az utolsó pillanatig húztam-halasztottam a választ. Mondtam is neked, hogy ez engem nagyon motivált, hogy te ezt így kinézted belőlem. Jó, nyilván az én skálámon számít ez nagy dolognak, de hát ez van, mindenkinek megvan a maga skálája. És akkor azt mondtad, hogy ezt csináljam meg. Én akkor voltam pont Ausztriában két hétig, ezen a lelkigyakorlaton. Ott naponta futottam, az állati jó volt. Vagy hat kilométert, vagy tizenkettőt, egyszer tizennyolcat, a tó körül. Pont hat kilométer volt a tó. És akkor egyszer háromszor megkerültem. Akkor éreztem, hogy hátha lesz valami ebből a dologból. Megjöttem, és emlékszem az esti mise után a rajtszámban megegyeztünk (667), meg a névben tök spontán. Ha ez hittantábor után lett volna, akkor már tudom, hogy a nevem az Jákópap lett volna, de most így még a Jakinál maradtunk. Jövőre már Jákópap néven fogok elindulni. Ott volt a táborban az a kislány, aki kiperdült, emlékszel? Vagy te lehet hogy akkor épp dolgoztál? Ez egy nagyon kommunikatív kiscsaj volt, ő nem hittanos, hanem valahogy odakeveredett a Veráék csoportjába, és akkor az esti előadások végén kiperdült, és mondta, hogy nagyon köszöni hogy itt lehet, és nagyon szeretné megköszönni Hugónak és Jákópapnak hogy jöhetett. És ez engem nagyon megérintett, ez a Jákópap. Szóval ez lesz a nevem jövőre, ha még élek és lesz Bádogember.

– Mindkettőben bizakodunk.

– És a Bádogemberen az engem nagyon motivált hogy jöttek a hittanosok is, az nagyon tetszett.
Kicsit így féltem ettől a csapattól, ezt megmondom őszintén. Mert ezek ilyen…ez a te férfi köröd, azért ezek ilyen kemény srácok, nem? Kis tetkó is volt az egyiken.

– Aha, őt például én is csak ott ismertem meg, ő a Beső. Meg a Ricsivel is gyakorlatilag ott találkoztunk először.

– De ezek ilyen jó arcok voltak különben.

– Igen. De azért most kicsit ördög ügyvédje vagyok, hogy ez az időtáv, ez a három nap, amíg általában jó dolgok derülnek ki mindenkiről. Tehát valószínű hogy előbb-utóbb jöttek volna a problémák, ami megintcsak tök normális. Az nekem egyébként furcsa, hogy féltél ettől a társaságtól. Egyrészt persze én is féltem, mert nem ismertem mindenkit, meg féltem az egész helyzettől, hogy mi lesz, hogy lesz. Maga a társaság meg… hát nem tudom. Én nem látom olyan nagyon férfiasnak, sőt vannak egészen “nőies” alakok is, tehát akikből pont hiányolom néha a férfias attitűdöt.(nevet)

– Ez lehet ám, hogy az én félelmeimnek a kivetülése volt. Tehát hogy én ott megjelentem, 41 éves, szerzetes.

– Beső is 41 egyébként.

– Komolyan? Hát, mindegy, szóval ezek a komplexusok szépen előjöttek. Meg hát ugye ott voltam a biciklimmel…. Még a lakatot is rajta felejtettem…Az annyira égő volt. Nemhogy nem engedtem neked hogy leszereld a sárhányókat, hanem még a lakat is ott lóg rajta, mondom, hát ezek ki fognak röhögni. Meg szandálban nyomom…tehát hogy ott a profizmusnak mindenféle híját mutattam.

– Jó, de azért ott volt a Chuby, ott volt a Vipu, ő is valamilyen montiszerű bringával nyomta.

– Szóval félelmetes volt először. Meg a távok. Nem tudtam, hogy ez így együtt mit fog adni.

– Ugyanakkor meg vonzott is valami.

– Hát hogyne. Hát ezerrel, persze. És akkor már picit ott vagyunk, hogy az egész futás miről szól, meg hogy ezt az egészet én negyvenévesen újra fölfedeztem magamban. Hogy ez hogyan is van. Ezek a kihívások. Amikor próbáltam neked leírni, többször nekifutottam, és az a baj hogy nagyon patetikus dolgok jutottak az eszembe, és ez közben meg annyira nem patetikus, maga a dolog, amikor felhúzod a futócipőt, és mész, és nyomod. De azt meg látom, hogy nyilván ez azért van, mert nekem keresztül kell futni magamat valamin, én ezt szoktam most mondani magamban. Amikor elkaptak engem ezek a negyven év körüli mindenféle dolgok, a megérinthetőségtől, a sebezhetőségtől elkezdve, a halálfélelmen keresztül, az hogy van -e értelme annak amit csinálok, és ezeken a kérdéseken át minden… úgy akkor éreztem azt… egy nagyon sportos kép jutott eszembe, igaz hogy nem futós, inkább túrázós: egy hágón vagyok, fönt, visszanézek az életemre, és most nekem valamin át kell jutnom. És hogy talán ez a futás. Nem akarom, mondom, mert ez túl direkt, de mégis megkockáztatom, hogy átverekszem most magam valamin. És a Bádogember ennek az egésznek volt az egész sűrítménye. A maga léptékében.

Nagyon motivált az, hogy te meghívtál. Én ezt nem győzőm hangsúlyozni. Az, hogy ezt kinézted belőlem, az tök jó volt. És aztán ott volt a Máté apát úr, aki meg eszméletlenül belelkesedett és nagyon fölkarolta ezt. Valahogy ő ennek nagyon örült, hogy én ezt csinálom.

– Már előtte beszélgettetek erről?

– Persze, ő sütötte nekem a tükörtojást. Én a fejembe vettem, hogy az úszás után tükörtojást fogok enni (nevet).

– Erről képződik ám már a legenda, nem is tudom, valahol a Virággal voltunk, és szóba került a Bádogember, ja igen, a Martin Orsiék voltak nálunk, és nekik meséltünk a Bádogemberről, akkor gyakorlatilag az első sztori az te voltál, meg a rántotta, vagy a tükörtojás az úszás után. Ezzel érzékeltettük hogy ez egy milyen szintű verseny volt.

– Igen, mondjuk nálam a depózások kis hávájozások voltak. Kijöttem a vízből, akkor ott elbeszélgettem a Karacsékkal…

– De ez tök jó! Én ezt a verseny egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb értékének gondolom. Azért is nem szabtunk limitidőt, mert ez itt erről szól, hogy megcsináld, akárhogy, és jóhangulat legyen és kész.

– Igen, mondjuk ott azért azt látom, hogy a depón egy kicsit spórolhattam volna (nevet).  Most már így visszatekintve nem volt erre szükség teljesen. Ott az volt a gáz, hogy nem nyitott ki a wc, tehát az nagyon rossz volt. Nekem a Balatonban is végig ez volt, hogy pisilnem kellett kegyetlenül (nevet).

– Miért nem pisiltél a Balatonban?

– Nem ment! Valahogy nem sikerült. Tengerben nekem ez már többször ment, de ott nem. Talán a versenydrukk, vagy a prosztatám, nem tudom, mindegy. Valami blokk volt, és akkor kijöttem és tipródtam, már nagyon teli volt a hólyagom – bocsánat hogy ilyeneket mondok…

– Majd kivágjuk.

– Igen, és akkor ezt kellett ott elintézni és akkor utána jött a táplálkozás. Egyébként nekem a legnehezebb az úszás volt, volt hogy begörcsölt a lábam, akkor meg kellett állnom, az nem volt jó érzés. Aztán picit az, hogy nem lehetett látni a célt, én ugye szemüveges vagyok. Nagyjából belőttem, hogy ott a daru, igen…

– Mi se láttuk egyébként.

– És akkor visszafelé az a rózsaszín labda, azt hogy fogom megtalálni? Hát mondom, nagyjából megyek, a hoteleket felismerem, amik ott voltak. És aztán csak odaértem, de volt egy ilyen végeérhetetlenség feeling, hogy úszok-úszok, fogalmam sincs hogy mi a cél, nem látom. És érdekes hogy halálfélelmem is volt, de semmi okom nem volt rá racionálisan nézve, érted, úszol a Balatonban, déli parton, kicsit kijjebb mész már mellig ér, de mégis ez ilyen volt.

[….]

Ne menjetek sehova, a reklám után visszatérünk!