Jákópap, the first bencés Bádogember (II.RÉSZ) – Return of Jákó

I. rész

… És a bicaj az elején nagyon jó volt. Fölültem, és úgy éreztem, hogy nagyon megy, meg minden. És amikor meg jöttetek szembe, akkor már láttam, hogy itt azért komoly gondok lesznek. Minden frissítőnél megálltam, elidőztem.

-Attól ijedtél meg hogy mi annyira elől vagyunk?

-Nem, inkább hogy fáradtam. Nagyon elfáradtam a bicajozásban.

-Már a pálya első felén? A fordító előtt?

-Igen, már a fordító előtt volt az a rohadt hosszú egyenes szakasz, ahogy lekanyarodtál a főútról. Én ott azt hittem, hogy annak soha nem lesz vége.

-Aha, én meg a kanyarokat memorizáltam, hogy merre kell fordulni. Tudtam, hogy lejövök a főútról, és akkor lesz egy jobb kanyar, ami élesen visszafordít. Csak azt nem néztem meg az itinerben, hogy ott van közbe tíz kilométer. Teljesen kétségbe voltam esve, nem láttam a nyilat, sehol senki.

-Igen, és az kicsit olyan vígasztalan táj is volt. Aztán mondta a Marika néni, hogy azért ő is kétségbe volt esve, amikor látta hogy mikor érkeztem oda az utolsó frissítőponthoz.

-Ő már ott lemondott róla hogy ma még célba fogsz érni?

-Igen. Én meg ott megálltam, ettem a meggyet, hávájoztam egyet ott náluk is. Bennem azért az tartotta még a lelket, hogy a Vipu az végig mögöttem volt. És a fordítónál ért utol.

-Tényleg, mert ő megvárta a Chubyt az úszás után.

-Igen, pontosan. Előtte még az volt bennem, hogy mondom ketten vannak mögöttem, Vipu és Chuby, hát, nem én vagyok az utolsó. Amikor megelőzött a Vipu, mondtam, hogy hát, ez van, ezt kell szeretni. És akkor mentem vissza, ott nagyon együttérzőn Karacsék is megálltak, hajrá, minden… Na mondom, hogy ha ennyire kell a bíztatás, akkor az azt jelenti, hogy valami nagy baj van (nevet).

És tényleg, mire visszaértem Siófokra, teljesen ki voltam purcanva. Meleg is volt. És hát akkor ugye a slusszpoén az az volt, hogy megérkeztem és túlmentem a célon. Kriszti jött talán utánam… (nevet)… Nem vettem észre. Én igazából azzal voltam elfoglalva, hogy most én ide megérkezek, mittudomén, egyáltalán induljak -e a futáson, vagy ne.

Ott is volt egy kulcsmomentum, mert leszálltam a bicajról és mondtam neked, hogy figyelj, én nem fogok futni. Te meg mondtad, hogy hát figyelj, ülj le kicsit, öltözz át, és majd meglátod. És akkor átöltöztem, leültem, nyújtottam egy kicsit. Tiszta fehérnemű, tükörtojás, zsemle (nevet).

-Ott is volt még egy tükörtojás?

-Hogyne, ott megebédeltem rendesen. Ott a Kiscsúcs nyaggatott, de nagyon kedvesen, hogy: “fogsz futni?”(nevet)

-Érdeklődött hogy meddig tart a munkaidő?

-Igen, és akkor mondtam neki, hogy figyelj, nem tudom, most még egy kicsit pihenek. És akkor ott valahol volt egy pillanat, amikor elkezdtem érzékelni, hogy van egyfajta nyomás is, hogyha akarok futni, akkor most már induljak el tényleg. És mondom, hát akkor futok.

És érdekes volt azt átélni, hogy teljesen más izmokat vett az igénybe, olyan simán elindult a futás. Volt egy kritikus pont, amikor a Varga Mátéval egymás mellé kerültünk, én utolértem, és akkor elkezdte szakérteni a cipőmet, meg a bokámat. Olyan rohadt ideges lettem, hogy lehagytam, mondom ezzel a hapsival nem fogok itt beszélgetni futás közben.

-A szakértő….

-Igen. (nevet) Ő már előrevetítette, hogy a bokám mennyire meg fog fájdulni. Aztán ez a futás érdekes volt azért, hogy azt a kört hat és félszer le kellett futni. Az elég durva volt. Azért az nem volt egy egyszerű dolog. De jó volt mindig a frissítéshez visszaérni, ott akkor mindig volt egy kis új erő, kis bíztatás. Meg az is jó volt, hogy láttam a Kiscsúcs arcán a csodálkozást amikor a köridőket nézte. Hát mondom, akkor nem is fogok olyan rosszat futni? És aztán tényleg nem futottam rosszat, negyedik, vagy ötödik lettem futásban (negyedik! – a szerk.) Jó, mondjuk mostmár én ezt így perspektívába helyezem, hogy ti nyomtátok mint állat, én meg húsz perceket pihentem, meg hát a bicajon se haltam meg. Meghaltam persze, a magam módján. Meg az volt, hogy én már délután futottam, több volt az árnyék.

-Igen, majdnem mindenki aki ott az elején volt erről számolt be, hogy amikor leszálltunk a bringáról és elindultunk az első körre, az első kör végén nem kaptunk levegőt. Én kétszer mentem be wc-re, ahogy leültem begörcsölt a lábam, szóval nagy halálok voltak.

-Téged meg is masszírozott a Kriszti.

-Igen, tehát mi ott haldokoltunk, de neked viszont semmilyen látványos holtpontod ott a futásnál már nem volt.

-Nem, az szép egyenletesen ment. Meg azt a hajrát is be tudtam nyomni. Ott a közönség nagyon motivált, nagy volt a bíztatás, mondom valami kis műsort csináljunk a végére (nevet).

És ott az volt a poén, hogy aznap este a Bíróékhoz voltunk hivatalosak, búcsúvacsorára, mert a Márk búcsúzott. Úgyhogy az eredményhirdetést megvártuk, meg ettünk a Marika néni gulyásából, ami iszonyú jól esett, az milyen jó volt! És akkor a Mátéval beültünk a kocsiba, akkor én még lenyomtam az autóvezetést hazafelé és megérkeztünk a Bíróékhoz, akik szintén gulyáslevessel vártak, ami ugye a Máténak nagy öröm volt, mert őneki a gulyás a kedvenc étele.

Szóval jó volt. Ahogy így visszaemlékszem, nekem az nagyon nagy élmény volt, ez a megérkezés, ez a hullaság, meg ez a “megcsináltam” érzés. De ezek annyira prózaiak, ebbe semmi magasztos nincs, ha most így belegondolok, nem?

-Nincs, sőt, hülyeségnek tűnik az egész ha belegondolsz, de valamiért mégis ezt csináljuk, vagy csinálják sokan.

-Nem is az, hogy hülyeségnek tűnik, hanem az, hogy …igen… most elolvastam ennek a Murakaminak a könyvét a futásról, Hugó már régóta nyomta hogy olvassam el, és elolvastam. Az az izgalmas benne, hogy nincs benne semmi fennkölt. Van egy-két nagyon szép mondata, amit én nagyon igaznak találok. Talán nekem amiről szó van itt, az a belső erő megtalálása, hogy ezzel fontos kapcsolatban lenni. Hogy mi a franc az, ami továbbvisz akkor is, amikor magamtól rég megállnék? És hogy ezt egyszerűen így, nyomni. És nyilván ti, vasemberek, amikor egy ilyet végigcsináltok, akkor az hatványozottan így lehet. Hogy honnan a francból jön az erő? De ezen nem gondolkodik az ember közben, hanem egyszerűen csak belehal, és megcsinálja. Vagy szerinted hogy van ez?

-Igen, de az hogy Bádogember, vagy Vasember, vagy valakinek az öt kilométer, az tök mellékes, tehát ugyanaz történik valakivel öt kilométeren, vagy egy kilométeren, meg a Vasemberen, meg ezen a harminc nap alatt harminc ironman versenyen. Úgy látom, hogy jó olyan helyzetbe beletenni magam, ahol nagyon egyértelmű az út, nagyon egyértelmű a cél. ahol nem lehet feladni. Van valamilyen külső motiváció, ami a pályán tart. Azt látom, hogy annyira bonyolult sokszor az életünk, meg annyira homályos az, hogy mi az amit csinálunk, meg hogy kik vagyunk ebben az egész folyamatban. Amikor Vasemberen vagyok, akkor minden megszűnik. Mert tök egyértelmű minden. Nekem egyébként az első ilyen élményem az nem is az ironman, hanem a futárkodás volt, mikor beálltam bringásfutárnak két év egyetem után. Amikor először kimaradtam az egyetemről és az egyetemmel szemben ez a bringásfutár-lét volt olyan, hogy tök jó! Nekem ez tök egyszerű. Felülök reggel a bringára, este leszállok, keresek valamennyi pénzt, egész nap tekerek, jól érzem magam, és utána le tudom tenni. Meg hogy egységesek a napjaim. És amikor tanultam, akkor ezt nem éreztem még akkor. Kuszának tűnt az egész. Sokkal letisztultabb ez a fizikai lét. Nekem ez nagyon hiányzik. Nem tudom. Mindig erre a férfi-létre lyukadok ki, hogy ez a konkrét fizikai cselekvés sokkal fontosabb nekem, mint a szellemi, noha leendő magyar-történelem szakos tanárként nyilván annak is jó nagy szerepe van az életemben, meg jó nagy vonzása, de ha nincs ott mellette ez a másik oldal, ez a konkrét fizikai valami, ami néha a bringásfutárkodás, néha az ironman, néha az, hogy Balatonon összeütök egy kerti wc-t,  akkor úgy elvesztik a súlyukat a dolgok, elveszek a részletekben. Nehéz erről beszélni, mert talán pont erről szól, hogy nem beszélni kell, meg elemezni kell, meg értékelni, meg tervezni, hanem csinálni.

-Nyomni, igen. (A madarak közben elmennek aludni.)

-Egyébként azt látom, hogy nemcsak velem van ez így. Amikor elkezdtem ezt az egész ironmant, akkor az ismerősi körből egyedül voltam, mert az ironman az egy nagyon nagy lépés, és csak a magamfajta szélsőséges hülyék lépnek egyből ekkorát. A Bádogembert meg – úgy utólag látjuk ezt – nagyon eltaláltuk, mert ez egy ilyen táv, amit már nagyon sokan bevállalnak. vagy el is mernek indulni ilyenen. Ugyanakkor meg azért kihívás is, tehát nem az van, hogy ez ilyen csuklóból kirázott valami, hanem kihívás de megcsinálható. Szerintem nagy siker volt ez a verseny, de azért mert ennyien eljöttek.

-Hányan voltunk összesen?

-11-en egyéniek, plussz a csajok, plussz a hittanosok, hát olyan húsz fölött. Az egésznek a hangulata nagyon összeállt. Mondjuk azt megbeszéltük a Bálinttal hogy jövőre ilyet hogy szervezünk is, meg versenyzünk is, ez….ezt nem. Szóval mi csütörtökön éjjel mentünk le a hittanosokkal…nem tudom, meséltem én neked erről?

-Kicsit meséltél, igen.

-Félig hitoktatói szerepkörben, félig szervező, közben a versenyre is kellett volna valamit pihenni, de hát 3-4 órákat aludtunk. Tudod, fél 3-kor még kimenni a hittanosokhoz, hogy most már tényleg kuss legyen. Nem is tudom hányszor kimentem (nevet). Virág, a Vaskó….ott voltunk már másfél napja, mentünk be fürdeni a mélyvízbe, kapaszkodik a vállamba, mondom mi van, drágaság, mit kapaszkodsz? Azt mondja: nem tudok úszni… akkor már másfél napja önállóan közlekedtek le a vízre…. Szóval csomó olyan eset volt, hogy így utólag belegondolva, lehetett volna baj is. Kivettek egy vízibiciklit kilencen, csúszdásat, akkor kimentek a vízre egyedül. Szóval eléggé elhanyagoltam őket, de hát egyszerűen nem lehetett annyifelé figyelni.

De összességében meg tök jó volt, és engem meg nagyon motiválnak az ilyenek, hogy sok különféle embert összehozni, mert akkor kiderül az, hogy kapcsolatok tök jól működhetnek különféle emberek között is. Például tegnap ezen az ünnepségen (a közösségi terem és az énekeskönyvek megáldása) itt voltak a Vendelék, meg a Chuby. És akkor a Vendel mondja, hogy hát itt a Chuby. Mondom, honnan ismered te a Chubyt? Hát a Bádogemberről. És akkor dumáltak egyet a Chubyval. Van köztük vagy húsz év korkülönbség. Tök jó ilyeneket látni, hogy ez működhet. Jó, persze olyan szinten, hogy akkor egy-két napig együtt vagyunk, de akkor is ez nagyon jó volt.

Nagyon jó még az szerintem, hogy lehetőségük volt itt az embereknek arra, hogy tegyenek valamit ezért az egészért. Tehát a Marika néni például egész nap dolgozott: délelőtt frissített, aztán főzött. Neki ez nyilván egy tök fárasztó dolog volt. Ugyanakkor meg egy tök jó dolog, jó érzés lehetett neki is, hogy segíthetett.

-Meg a srácoknak is.

-A srácoknak is, persze. Nyilván valamilyen szempontból jobb lett volna egy profi rendezvény, mégis az egész Bádogember ettől lett ilyen, nem? Hogy odamentünk mindannyian, és megcsináltuk magunknak.

-Csajok kik voltak? A Kriszti…

-Kriszti, Muci: őt nem tudom mennyire ismered, a Lányfalvi Dórinak a húga. Meg egy barátnőjük, őt én se ismertem, akkor találkoztunk először. Így voltak hárman. Muci akkor futott először félmaratont.

-Komolyan?

-Ja, és ott a nagy melegben…

-Igen, én az ivásnak a jelentőségét itt értettem meg. Azért mert én ott Ausztriában azt a 18-at úgy lefutottam, hogy nem ittam közben. Mondjuk esett az eső. Nagyon hideg volt, 10 fok körül volt (júniusban). Akkor voltak ezek a nagy áradások, amikor hazajöttem, akkor tetőzött itt a Duna. Kifogtam azt a két hetet amikor mindennap esett az eső. Egy nap sütött ki a nap. Úgyhogy pont a tizennyolc kilométert végig esőben futottam, esőkabátban, hihetetlen dunsztban. És ott volt egy házaspár, babakocsival – ez is olyan osztrák dolog, hogy esik az eső, de azért mi sétálunk -, ők nagyon kedvesen rámmosolyogtak, amikor  tónál összetalálkoztunk. harmadiknál már láttam hogy egy kicsit furcsán néznek (nevet).

Hát aztán nyáron még bicajoztunk a Timóteusokkal, az jó volt. Az is, így teljesítmény is volt, napi százakat hegyen-völgyön keresztül, az nekünk elég volt.

-Ne viccelj, hát az  nekünk is.

-Meg ott megint más élmények is voltak. A csoportdinamika nagyon előjött, de jó volt, klassz volt. A Melindát gázoltam el egyszer, teljes sebességgel. Aztán egyszer felmentek az autópályára, gondolták hogy arra jó lesz menni (nevet). A rendőr megállította őket, és mondta hogy most fejenként 300 euróra megbüntethetné őket.

-Te akkor autózál éppen?

-Nem, én akkor ilyen magányos napot tartottam, egy kicsit besokalltam magamtól. Egyedül akartam akkor tekerni.

-Akkor kimaradtál a tutiból.

-Igen, de én is felmentem az autópályára, mert mondták hogy arra kell menni, csak fél kilométer után, amikor húztak el a kamionok, mondom, akkor ezt hagyjuk.

-Ők meg mentek tovább?

-Ők ugye jóval előttem mentek. Mondom, én itt most saját szakállamra lehajtok. Föl is hívtam őket hogy halálfélelmem volt és lejöttem, mondták hogy jó, jó, hát őket is éppen most állította meg a rendőr.

Még a Murakami 100 kilométeres futása, még ez ami megbirizgálta a fantáziámat.

-Szerintem az sokkal nehezebb mint egy ironman. Hogy csak futás…Hogy érted, már 20 kilométer után elkezd fájni valamid, aztán húsztól harminc kilométerig az is ilyen iszonyat váltás, legalábbis nekem, harminc fölött megint, nem is tudom hogy negyven fölött mi van. A hullámvölgyek ahogy változnak, egyre nehezebben jössz ki belőlük. Tehát mindig kijössz, de valahogy nehezebb. Más fáj, máshogy fáj, jobban fáj, egyre kevésbé hiszed el, hogy még ebből a hullámvölgyből is ki lehet jönni. Mondom, én csak negyvenkettőig jutottam, sose futottam annál többet,

-A Murakami is azt mondja, nem tudom hány kilométernél volt neki, hogy mintha a lábai felmondták volna a szolgálatot, és akkor ő valahogy így a felsőtestével futott, így vitte magát előre nem tudom hány kilométeren keresztül, ez nagyon érdekes. És egy dolog volt, amit nem akart: belesétálni. Végig akarta futni az egészet. Volt x kilométerenként ruhaváltás… Azt írja, hogy ez a futás volt az, ami után egy életre elment a kedve a futástól, de nem azért mert megutálta, hanem valami olyan határon átment, hogy egyszerűen úgy érezte, hogy most át kell nyergelnie másra. Érdekes könyv nagyon.

-Unokatesóm, a Gergő annyiszor mondta már hogy olvassam el.

-Aha, szóval kicsit félek, hogy én nem tudok most itt nagyon bölcs dolgokat mondani, úgyhogy ez van. Még valami eszembe jutott: hogy a térdfájásom elmúlt. Én a térdemet picit féltem valamiért, nem tudom, neked hogy van a térded, bírja?

-Bírja, egyébként nekem is időnként fáj futástól. de annyira random, hogy nem tudom mihez kötni. Ha nagyon fáj, akkor nem futok, de nem is emlékszem ilyenre, hogy a futást abbahagytam volna emiatt, hanem futás után fájt. Nekem a legelső futárbaleset volt ilyen durva, hogy kilukadt gyakorlatilag a térdem, ráestem macskakövesen. Akkor még nem volt kötelező a bukó, az is csak lógott az oldalamon, úgyhogy a fejem is bevertem, meg az oldalamat is megnyomta a bukó. A térdemet persze varrták, és valahogy olyan szoros kötést tettek rá, hogy megnyomta a térdkalácsom, és hát látszik is, az az óta is ilyen ferde. És valahogy ez a térdem mindig gyengébb volt, de mostanra valahogy nem érzem.

-Akkor porc, meg ilyen sérüled nem volt?

-Nem.

-Tök jó.

-Egyébként szerintem a triatlonban ez tök jó, hogy annyira nem monoton, mert mindig amire ráunsz, azt lehet hanyagolni, és a másik kettőt csinálni. Én mondjuk sose sportolok annyit, hogy mind a háromra egyszerre ráunjak, hanem ha elegem van a futásból, akkor elmegyek úszni. Hát mondjuk télen macerásabb a bringa, de akkor meg tavasszal meg nagyon várom hogy lehessen menni.  Neked egyébként mostmár a teljesítmény az mennyire fontos? Igen, ezt akartam még kérdezni, hogy persze, röhögtünk ezen, hogy TFL kupa, meg hogy öt órákat bringáztál, de te hogy értékeled ezt a teljesítményt, vagy hogy ez zavar -e?

-A Bádogembernél nekem az volt a meglepetés, hogy azt a félmaratont képes voltam lefutni. és ezért bennem ott abszolút felhőtlen volt az öröm, tényleg. A holtpont nekem a bicaj volt, ott volt bennem szégyen, de amikor a futásnál láttam hogy bekeményítek, megcsinálom, akkor az jó volt. Hát én három versenyen indultam eddig…pontosabban nem, mert ha a Velencei-tó kerülést is hozzávesszük, akkor azért ott is volt egy kis teljesítmény szaga a dolognak. És én ott másodikként futottam be, ami elég jól esett. Aztán volt itt ez a városrészek közötti futás, oda a Markovichék vittek el. Ott például kifejezetten rosszul esett, hogy nem lettem dobogós. És szerintem ott el is számoltak valamit, én ebben biztos vagyok. Mert meg is néztem azóta az összesítést, a Dani előtt értem be egy másodperccel. A Dani a maga eredményével a korcsoportjában ezüstérmes lett, én meg hogy a szeniorok közt ezzel az eredménnyel nem lettem dobogós, ez nekem bűzlik. Az ott nagyon rosszul esett. (nevet) Tehát úgy tűnik, hogy fontos nekem a teljesítmény. Nekem itt az a vicces kicsit, hogy én már úgy a delelőn lassan túl vagyok, és hogy azért a szívem sejti, vagy én is sejtem, hogy ez már azért nem fokozható a végtelenségig. Hanem én abban reménykedem, hogy ez még így beállítható, vagy esetleg még valamit lehet javítani. Például most lefutottam ezt a Balaton Félmaratont (1’45” alatt -a szerk.), hátha le tudnék menni 1’40” alá, tök jó lenne megpróbálni.

-Végülis ez volt az első hivatalos félmaratonod, nem?

-Aha, igen.

-Azt tudod, hogy én még sosem futottam ilyen jót hivatalosan?

-Ez komoly?

-Hát amikor az  Izsákkal futottuk a Velencei kört, akkor én félmaratonnál szálltam ki, és akkor voltam 1’45” körül, de ez ugye annyira nem hivatalos, szóval a tied az egy nagyon jó idő az én skálámon.

-Hát megnyomtam az elejét, aztán rá is faragtam. 13. kilométertől nekem folyamatos kínszenvedés volt. Ott az frusztrált, hogy gyönyörűen előztem az embereket, aztán meg előztek vissza. És próbáltam tartani a ritmust, és éreztem hogy nem tudom tartani. Volt egy hapsi, az így lélegzett: hööö-höööö, hööö-hööö, tényleg, megállás nélkül, mintha vastüdőben menne, elképesztő volt. És mondom, én emellett nem akarok futni, mert meg fogok bolondulni, hogyha ezt kell hallgatnom. És az utolsó három kilométeren valahogy mellém keveredett, ott futott a nyomomban, és végig ezt hallgattam, ezt az iszonyú hörgést. Nem tudom, hogy asztmás, vagy valami sajátos technikával veszi a levegőt, vagy én nem tudom mi, hú. Nagyon jó volt ott célba érkezni. És ott elkövettem azt a hibát hogy nem nyújtottam. Már aznap este, minden mozdulat fájt, nem tudtam mit csinálni magammal. Aztán az is érdekes, hogy ebből hogyan jön ki az ember, hogyan rakódik össze a testem megint. A vasemberek után hogy van? Mert én emlékszem hogy megjöttél vasemberből és vasárnap este a misén már ott voltál.

-Igen, de nekem az idei eléggé kudarc élmény volt. Tudod, hogy majdnem abbahagytam, szarul ment, úgy volt hogy feladom, akkor félórákat fetrengtem, agonizáltam ott a Virágnak. Valahogy lenyomtam, de annyira nem viselt meg.

Amikor először csináltam – mondtam neked – akkor még félmaratont se futottam előtte, tehát gondolhatod, hogy akkor utána hogy néztem ki. Másnap mentünk Pannonhalmára a Kiss Gáborral, az Agapésokkal egy lelkigyakorlatra – Albin tartotta azt hiszem. Szombaton volt a verseny, szombaton este tízkor célba értem, Gábor már egy órája beért, és akkor másnap mentünk át Pannonhalmára. Ja igen, ő még hazajött Pestre, és innen ment hétfőn. De én meg úgy mentem le akkor Nagyatádra, hogy vonattal, bicikli, egy 90 literes hátizsákban sátor, polifoam, hálózsák, kétheti cucc, mert onnan Pannonhalmáról még mentem aztán tovább a mi hittantáborunkba. Na és akkor Nagyatádról Pannonhalma vonattal, az kb. 5-6 átszállás, a Balatonig kettő, aztán Siófok, Fehérvár, Veszprém. És minden egyes állomáson le a bringa, le a cucc, lelépcsőzni az állomáson, elképesztő volt, egész nap utaztam, lépcsőztem, ültem, teljesen kész voltam. És még este föl kellett tekerni a nagy hátizsákkal Pannonhalmára az állomásról, hát azt hittem hogy beszarok. Igazából utána jött ki igazán a fáradtság, a lelkigyakorlaton a Gábor is és én is, hát, mint a szociális otthon lakói, úgy csoszogtunk a folyosókon, nem tudtuk emelni a lábunkat.       

-Gábor is megcsinálta az ironmant?

-Egy évben csináltuk meg, 2009-ben. Én akkor ezt kitaláltam, és ő is becsatlakozott, mert tudod, hogy neki az apukája már tizenkétszeres ironman, tehát ez nekik ilyen családi ünnep. Apukája is elég vasgyúró alkat. Hihetetlen különben, negyven…. nem is, ötven éves fickó, futásban például alig edz, és 11 óra körül megy, ami nagyon jó idő. Meg a Gábornak van egy öccse, aki 12-13 éves, a Gergő, és ő meg korosztályában szuper tehetség triatlonban.

Na jól van, köszönöm szépen a beszélgetést és a futást, esetleg akarsz még valamit mondani?

-Hát figyelj, nem. Minden jog a tiéd, a bevételekből kérek majd egy kis részt, ha megfilmesítik, akkor szóljál.

szólj hozzá!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s